Vezetőképzősök a csúcson

Egyik Akadémiás kurzusunk után épp a folyosón ültem, mikor elhangzott Martin kérdése a hozzá méltó stílusban és témában: “Andris bácsi, nem megyünk fel hétvégén a Triglavra?” Pár másodperc rendkívül alapos átgondolás után rábólintottam. El is kezdtük a készülődést, nem volt sok idő péntekig. Webkamera képek nézegetésével teltek a hátralévő napok. Jégcsákányt és hágóvasat szereztünk barátoktól, telefonáltunk a csúcs közelében lévő Kredarica menedékház meteorológusaival, és cikkek olvastunk, hogy télen merről érdemes nekimenni a Triglávnak, Szlovénia legmagasabb hegyének.

Mivel egyikünk sem túrázott még ilyen körülmények között, abszolút nem jogosan, de annál magabiztosabban szálltunk be péntek délután az autóba. Este egy panzióban vacsoráztunk és dolgoztunk még pár Akadémiás beadandón, szombat reggel pedig már a Krma völgyben voltunk, ahonnan a túránk indult. Okosan leparkoltunk egy fenyő alá, megnéztük kétszer is, hogy nem hagyunk-e valamit az autóban, majd az éles levegőn elindultunk a völgyben felfelé.

Hamar lekerültek a kabátok. Havas ösvényen kanyarogtunk felfelé a (még) nem túl meredeken. A fenyők ágain magasan ült a hó a szélcsendben. Lassan lépkedve haladtunk a csendben. A hóban kitaposott, jól járható és szépen jelzett út vezetett minket. A völgy egyre szűkült, miközben magasabbra és magasabbra jutottunk. Végül elértük a völgy végét, és egy fennsíkra jutottunk. Kis pihenő, forró tea, csoki, hiszen innen indul az igazi mászás. Legalábbis ekkor még ezt hittük…

A völgy utáni jóval meredekebb szakaszon gyakran megálltunk szusszanni, hátranézve szebb és szebb látvány tárult elénk. Kristálytiszta idő volt, messze lent magunk alatt láttunk a völgyet, ahonnan indultunk. A hóban ösvény helyett már csak lábnyomok voltak. Kifejezetten vicces látvány lehettünk, ahogy dülöngéltünk és térdig szakadtunk a hóba.

4-5 órája jöhettünk, mikor felértünk egy eddiginél jóval meredekebb fal elé. Ahogy felnéztünk, láttuk, hogy magasan felettünk 5 ember elég profin, botokkal bukdácsol lefelé a néhol derékig érő hóban. Hamar leértek mellénk és nagyokat fújva mondták, hogy innen már csak 10-20 perc a 2515 m-en lévő Kredarica menedékház. Ez jó hír volt, mert ott terveztük tölteni az estét, hogy másnap kipihenten induljunk a 2864 m-es Triglavnak. Elindultunk, de érezhetően ez meredekebb volt minden korábbi résznél. Szinte csak négykézláb tudtunk haladni a legalább combközépig érő hóban. Az előttünk járók lábnyomai itt már semmit sem segítettek. Hiába próbáltunk ugyanoda lépni, visszacsúsztunk, mélyebbre szakadtunk. Borzasztó lassan haladtunk. 10-20 lépésenként megálltunk szuszogni. Szórakoztató volt egymásra vigyorogni, ahogy szenvedve gőzölögtünk a hideg levegőben. A szél egyre erősödött. Martin jó pár lépéssel előttem járt, mikor visszakiabált, “Az ott már az!” Félig hóba fedve zordan állt előttünk a Kredarica menedékház egy fennsíkon. Itt már orkán volt, a szél felé nézve alig lehetett levegőt venni. Pár lépés, és végre beértünk a házba.

Az előszobában meleg volt, és legalább 4 négyzetméternyi hely. Boldogan és kimerülten néztünk egymásra. Elértük az aznapi célt! Jobbra nyílt egy ajtó, ott dolgozott a két meteorológus. Megállapítottuk, hogy jó eséllyel a legszebb panorámánál nézhetik a foci vb-t... Megmutatták a szobánkat. A 9 fokos konyhán át vezetett az út az emeleten lévő lakosztályunkba. Itt a két emeletes ágy, egy ablak, és egy villanykapcsoló mellett 3 °C várt bennünket. Hál Istennek fejenként jutott 4 pokróc. Az ablakon nem lehetett már kilátni a sötétben, de a szélvihar behallatszott, hogy emelje kicsit a komfortérzetet. Jót derültünk a szobánkon, végül is mi akartuk ezt az egészet. Elégedettek voltunk, és fáradtak.

Megvacsoráztunk, és a meleg előszobában beszélgettünk a másnapi csúcstámadásról. Nem volt egyértelmű, hogy nekimenjünk-e. Egy szinte függőleges falon kezdődik az út a csúcs felé, a falat és a csúcsot pedig a kitett, keskeny gerinc köti össze, ahol a szél könnyen megbillentheti az embert. Legnagyobb meglepetésünkre egyszer csak kinyílt az előszoba ajtaja. A fagyasztó szélviharból és sötétből két nő lépett be az előszobába fejlámpákkal. Nem lehetett nehéz leolvasniuk a döbbenetet az arcunkról. Kiderült, hogy egy 7000 méteres csúcsra készülnek, és még öten vannak mögöttük lemaradva. Kicsit felocsúdva beszélgettünk velük egy sort, és abban maradtunk, hogy másnap reggel közösen döntünk, hogy elindulunk-e a Triglavra.

A fülfagyasztó 3 °C-ban alvás után jött a reggeli tanácskozás. Martinnal arra jutottunk, hogy a szélcsend és szép idő ellenére nem indulunk neki a csúcsnak. A helyi meteorológusok nem javasolták, az éjjel érkezett tapasztalt csapatból sem indul neki senki, és szlovének sem jöttek fel, ami a legjobb jele annak, hogy biztonságos-e felmenni vagy sem. Szomorúak voltunk, de tudtuk, hogy ez a jó döntés.

A -15 °C-os napfelkeltében készítettünk pár képet a Júlia-alpok csipkés csúcsaival, majd elindultunk lefelé, vissza a völgybe. Legnagyobb bosszúságunkra lefelé menet legalább 20 szlovénnel találkoztunk, akik mind a Triglavra mentek a szép időben… Ezen szívtuk a fogunkat egy darabig, de végül hamar elengedtük a dolgot. A lefelé vezető út maradék részében összeszedtük mi mindent tanultunk az egész útból, hogy milyen döntéshelyzeteink voltak, és hogy mennyire fontos milyen mentalitással szemléli az ember a világot.

Ezzel a hatalmas kalanddal a hátunk mögött feltöltődve, kitisztult fejje értünk vissza a kollégiumba. Tele voltunk energiával és motivációval, hogy a legtöbbet vegyük ki a ránk váró feladatokból és lehetőségekből.

Írta: Zábó András